Fejlámpával ücsörögve teljes sötétségben fényes éberséggel érzelmek özönvíze ömlik az ujjaimon keresztül betűkké, majd szavakká formálódva.
Csend van, s mindeközben őrületes karnevál, egyszerre, egyidőben, egy helyen, nem máshol, mint a fejemben.
Utazásom előtt valakitől útravalóul kaptam néhány értékes gondolatot, ami kísér utamon, hogy talán az igazi lélek simuláshoz a megrendültségen keresztül vezet az út… ezt magammal hoztam, úgy hiszem, valóban így van. Megállíthatatlan megrendültségben folynak az érzések sebes sodrású folyóként áramolva.
Amikor megengedem magamnak a lehető legmélyebbre ereszkedést lelkemben, egyszercsak megérkeznek azok a nehéz pillanatok, ólom súlyként rátelepedve gyomromra, amit talán mindig elkerülni szerettem volna, mert nehéz, mert fáj. Ezek a pillanatok egyfajta időtlen térben kinyújtva, soha véget nem érő pillanatokként kényszerítenek arra, hogy odanézzek, ahonnan elfordítom a fejem, ahova eddig nézni sem mertem, hogy tisztán lássak minden olyan pillanatot, amikor gyávaságból, kishitűségből vagy bármely más okból, de elbuktam… majd felálltam, ismét elbuktam és ismét felálltam, ezen ismétlések sorozata szembesít tökéletlenségemmel, esendőségemmel egy tanulási folyamatra, ahogy a kisgyermek is járni tanul, úgy tanulom én is fokozatosan önmagamat, azt hogy Ki is vagyok én Valójában?
Elbuktam, mert elhittem másoknak, hogy ők tisztán látnak engem saját magam helyett, majd elfordultak tőlem és elárultak. Valójában ilyenkor én fordultam el önmagamtól, én árultam el saját magam mindannyiszor, amikor magamat kellett volna választanom és nem így tettem. Ebben a fájdalomban időzve a feloldás kulcsa, hogy mindezek ellenére szeretem magam, és hűségesen hiszek saját magamban, végre visszaadom magamat- magamnak.
Tanulok, s ahogy egyre inkább megismerem önmagam és egy őszintébb, tisztább önkapcsolódásban létezem, annál jobban ismerem meg a világot is, hiszen mindenben benne vagyunk, mert minden bennünk van 
Az összes reakció:
Cendra Andrea, Natália Medve és további 14 ember