Gyakran mosolygok és gyakran sírok is. Teszem ezt, mostanra már egyre sűrűbben egy tudatos figyelemben, persze a figyelem általában nem azonnal jön- van átfutási idő, melyben még a berögzült programok futnak- de a figyelem gyakorlásával ez az idő is egyre rövidül.
Érzelmeim szabad áramlásában olykor úgy érzem, itt minden egy precízen megalkotott “társasjáték” melyben mi vagyunk a kis színes figurák, akik lépkednek kisebb/ nagyobb sikerrel a célmező felé.
Aztán újabb kör jön.
Néha pedig az az érzésem van, mintha egy cirkuszban lennénk, ahol mindenki éppen szerepben van (én is) és
folynak a látványos produkciók, ilyenkor a tudatosság megszületésével nevethetnékem támad és ezáltal kikönnyülnek a nehéz léptek is.
Azonban előfordul, hogy az Élet forgatókönyvében váratlanul fájdalmas fordulatok robbanak be, na olyankor mosolyogj baszki…
Nem tudsz/ nem tudok. Így maradnak a könnyek vagy az indulat és az engedés- a most ez van, ez a pillanatnyi Valóságom- minek mást hazudni önmagamnak vagy a világnak.
Az elfogadás bölcsessége az, ami átfordít és felemel, mindig együtt a pillanattal és nem ellene, mintha saját választás lenne, s közben talán valóban az. Valóban az?
Olyan is van, hogy az életet egy tökéletesen megkomponált zeneműként érzékelem, s ahogy a zenében minden hangnak, szünetnek jelentősége van, úgy az életben is minden pici mozzanatnak és történésnek is, legalábbis az én világomban. A zenében is mindenegyes hangszer, akár csak éppenhogy megszólaló rezgése is fontos az Univerzumban.
Össze vagyunk kapcsolva- Egység van- mégha nem is érezzük.
Újrakezdünk gyakran, vannak kis és nagy újrakezdések, tiszta lapok, orra bukások és zuhanások, majd az újra és újra felállások és elindulások. Ez is egy ritmus, tanulásunk/ fejlődésünk ritmusa. Mindannyiunknak megvan a saját belső ritmusa és játszmája.
